III. RÉSZ
Végre január 9-re kitűzik a beöltözés napját. Elõtte Teréz lelkigyakorlatot tart. Az egyik nap a következõt írja egy kis cédulára a lelkigyakorlata felõl kíváncsiskodó nõvéreinek: „Semmi. Teljes szárazság. Álmos vagyok.” . De lelki békéjét nem veszti el: „Ha Jézus aludni óhajt, miért is akadályoznám Õt ebben meg? Örülök, ha nem zavartatja magát velem szemben!”
A Papa állapota azonban továbbra is nyugtalanító marad: vajon kibírja-e majd a szertartást? Huszonöt évvel késõbb így vall errõl Ágnes anya: „Szegény apánkat minden pillanatban elérhette a baj; az egész szertartás alatt remegve vártam: mikor? Még most is reszketek, ha visszaemlékezem rá. Emlékszem, a megelõzõ este arra kértem a Jó Istent, hogy a Papa nehogy kiabálni kezdjen a kápolnában.”
Végre elérkezett a várva várt nap: „Hosszú volt a várakozás, de utána milyen szépséges volt az ünnep... semmi sem hiányzott belõle, semmi, még a hó sem... mindig vágytam arra, hogy beöltözésem idején a természet, hozzám hasonlóan, fehér díszben legyen.”. Mintha Isten minden fájdalomért kárpótolni akarná Terézt; ráadásul még egy hõn áhított vágya is teljesülni látszik, amikor megtudja: „Céline bevallotta neki (a Papának), hogy hivatást érez”.
A szenvedést azonban még az ünnep öröme sem feledtetheti el nyom nélkül: leveleit aláírva a Gyermek Jézusról elnevezett Teréz nõvér mellé ezentúl odailleszti a Szent Arc titkát is. A nõvérek kórusán éjjel-nappal égett egy pislákoló fény a Szent Arc reprodukciója elõtt. Teréznek mégis a jelöltidõ kilenc hónapja kellett ahhoz, hogy észrevegye. Megérti: a kedves Gyermek életét - aki erejét közvetítette Teréznek annak idején karácsonyi megtérésekor - kezdettõl fogva beárnyékolta a kereszt misztériuma. Jézus legkedvesebb - mert szeretetérõl leginkább tanúskodó - arca a kereszten mutatkozott meg leginkább, az értünk viselt ütések nyomait viselve. Teréz szíve alkalmassá vált arra, hogy megnyílik e nagy titok elõtt: „Isten ugyanis, aki azt mondta: <A sötétségbõl támadjon fény>, világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy felragyogjon nekünk Isten dicsõségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2 Kor 4,6)
S erre olyannyira szüksége lesz: „Nem tudtam még, hogy február 12-én, egy hónappal beöltözésem után, drága Atyánk a minden kelyhek legkeserûbbikét, legmegalázóbbikát fogja kiinni”. A Papa ugyanis revolvert ragad. Beteges fantáziaképeket lát, azt hiszi, hogy meg akarják támadni. Caen-be szállítják a rokonok, az ottani elmegyógyintézetbe. 3 évet tölt ott, miközben a kolostorban élõ lányai csak levelekbõl értesülnek állapotáról.
Teréz elkezdi járni a Kármel-hegy ösvényeit. A „semmi, semmi semmi” - elv igazságát a végsõkig megtapasztalja: „Ó, ezen a napon nem mondtam, hogy még többet is tudnék szenvedni!!!...” – vallja később. Ennek ellenére az evangélium öröme hatja át életét, az az élő reménységből fakadó öröm, amely azoké, akik megtalálták életük igazi értékét: „Igen, Papa hároméves mártíriuma úgy áll elõttem, mint egész életünk legszeretetreméltóbb, leggyümölcsözõbb ideje, oda nem adnám a Szentek összes elragadtatásáért és kinyilatkoztatásáért, szívembõl kicsordul a hála erre a felbecsülhetetlen KINCSRE gondolva”.
„Távol állok attól, hogy a félelem útját járjam”
Isten a maga csodálatos gondviselésével készíti elõ arra a nevezetes eseményre, amikor „Jézus, a Királyok Királya és az uralkodók Ura frigyre lép Teréz Martin kisasszonnyal”, s hogy nászajándékba két birodalmat is kaphasson Isteni Jegyesétõl: „Jézus Gyermekségét és Szenvedését”. Ilyen nagy ajándékokra valóban fel kell készülni! De vajon nem változik-e meg Jézus viselkedése Terézzel az „esküvõ” után, mint ahogy az - többnyire szerencsétlen módon - a házasságkötések után gyakran megtörténik a võlegény és a mennyasszony között?! Vagyis milyen irányt vesz Teréz lelki élete 1890. szeptember 8-a után, a fogadalma letételét követõ idõben?
Teréz lassan belejön az ifjú „menyecske” szerepébe környezete minden látszólagosan akadályozó hatása ellenére. Jól ismerjük már a kor mentalitását, hogy a papok leginkább olyan témákról szeretnek beszélni, mint a bûn, a tisztítótûz vagy a pokol. Teréz szemébõl is kiesik a könny, amikor a Szentírásból a következõ mondatot hallja idézni az egyik prédikátortól: „Senki sem tudhatja, hogy Isten előtt szeretetre vagy gyûlöletre méltó-e?” (Préd 9,1). – Ezek alapján fordulhat-e valaki is bizalommal Istenhez? Úgy tűnik azonban, hogy a kétség Terézt nem a bizonytalanság félelmébe kergeti, hanem inkább még mélyebb keresésre ösztönzi, hogy bizalmának kellő alapot találjon.
1891 õszén a nõvérek közös lelkigyakorlaton vesznek részt, melyre a ferences tartományfõnököt hívják meg beszélni. A tartományfõnök atya azonban váratlanul akadályozva találva magát, s maga helyett egyik rendtársát küldi el a nõvérekhez: nevezetesen Alexis Prou atyát, aki a gyári és üzemi munkások nagy prédikátora Franciaország-szerte. Ez a lelkigyakorlat nem valami jól kezdõdik! – vélik a nővérek. S valóban: az egyszerû, darabos kezû és lelkû munkásemberekhez szokott atya ugyan mit is tudna mondani ezeknek a világtól teljesen elzárkózva elõ apácáknak? Nem is érzi magát egyetlen nõvér sem lelkileg túltápláltnak a lelkigyakorlat végére, egyetlenegyet - a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nõvért - kivéve. S történik ez azért, mert – Teréz magyarázatával -„a Jó Isten, aki meg akarta mutatni, hogy egyedül Õ a lelkem igazgatója, éppen ezt az atyát, akit egyedül én becsülgettem, használta fel céljaira”. Jóllehet, Teréz lelke sötétségben van elmerülve - „akkoriban mindenfajta és nagy belsõ megpróbáltatásaim voltak (olyanok, hogy néha még a Mennyország létezésében is kételkedtem) -; az atya kevés szóból is megérti õt, sõt kitalálja gondolatait. S ami még fontosabb: „Duzzadó vitorláimat rátaszította a bizalom és szeretet hullámaira, melyek eddig is erõsen vonzottak, de járni rajtuk nem mertem” – meséli el találkozásuk eredményét. „Azt mondta, hogy hibáim nem okoznak fájdalmat a Jó Istennek... Soha nem hallottam még olyat, hogy a hibák tudnak nem-fájni is a Jó Istennek”. Teréz kezdi megtalálni lelki ösvényének nyílását a <félelem-bozótban>, mely azért tűnt számára eddig áthatolhatatlannak, mivel saját természete nem volt képes arra, hogy a környezete mentalitását megosztva tudjon előre lépni az életszentségben. „Olyan a természetem – fedezi fel -, hogy a félelem visszahúzódásra késztet; a szeretet nemcsak, hogy elõrevisz, hanem egyenesen szárnyakat ad”.
Teréz szeretne legalább még egyszer beszélni az atyával a lelkigyakorlat folyamán, a priornõ azonban nem teszi ezt lehetõvé. Megtehetné, hogy mint segédsekrestyés, a forgószekrényen keresztül érintkezésbe lépne vele, aki a túloldalon végzi zsolozsmáját, de nem! Az engedelmesség fontosabb egy jónak vélt, de esetleg szükségtelen találkozástól. S Teréz nem is csalódik: soha senki nem tudja már elvenni tõle az atya által Istentől kapott világosságot és békét.
Az atyával történt beszélgetés csak egy a sok esemény között, mely maradandó nyomot hagy Teréz lelkében, s õt a bizalom útjára viszi. 1893 februárjában egy másik fontos meghatározó pillanat következik be Teréz életében: Ágnes anya (a korábbi általa választott <pótmamája> - Pauline) lesz most már Isten akaratából édesanyja a Kármelben. Gonzágáról nevezett Mária anya mandátuma ugyanis lejárt, és nem választható újra. Teréz ugyan nem vehet részt a szavazásban (egész életén át kirekesztve lesz a választó nõvérek közül, mivel két nõvére jelenléte miatt õ már nem kapcsolódhat bele a rendi elõírások szerint a különbözõ jogi aktusokba), és nem is vár személyes elõnyöket a szavazás eredményétõl, de mégis kimondhatatlanul boldog: „Ó, Anyám! Fõleg az ön megválasztásának áldott napja óta repültem a szeretet útjain... Ezen a napon Pauline eleven Jézusommá lett...”
Nyilvánvalóan Teréz nemcsak annak örül, hogy Ágnes anya személyében olyan rendi elöljárója lesz, akihez nemcsak az engedelmesség előírásainak megfelelve, hanem saját legmélyebb érzéseit is feltörve hagyva ragaszkodhat! Teréz örül azért is, mert tapasztalja: egykor elveszettnek hitt mamáját kapja most vissza – kizárólagosan Jézus akaratából!
„Jézus kedvét leli abban, hogy megmutassa nekem az egyedüli utat”
1894-95 telén együtt vannak a Martin-nõvérek egy rekreáció alkalmával. Teréz felelevenít nõvérei elõtt néhány kedves közös gyermekkori emléket. Mária nővér annyira föllelkesül rajta, hogy arra bíztatja Ágnes anyát, hogy Terézzel írassa le azokat egy füzetbe. Teréz elõször csak nevet az ötleten, de késõbb mégis nekikezd az írásnak Ágnes anya elöljárói parancsára. Így keletkezik az Önéletrajz elsõ része, mely arra készteti Terézt, hogy végiggondolja addigi életét. Most, amikor egyre jobban megérti Isten irgalmas szeretetét a legutóbbi hónapok kegyelmei - a bizalom útjára ösztökélõ ajándékai - révén, új fényben látja egész eddigi életét, s megérti: Isten szeretete soha semmilyen szenvedés közepette nem hagyta õt el.
S ugyanakkor - önkéntelenül - a Kármelben eltöltött hét évre is reflektál: sokat szenvedett már, de mégis hol áll az életszentség útján? Nem mintha Teréz szeretné önmagát méricskélni, hiszen azt írja Önéletrajza elején: „úgy hittem, szétszórttá fogja tenni szívemet, ha önmagával foglalatoskodik” . De mivel föl kell elevenítenie eddigi életútját az elöljáró akaratának megfelelve, önkéntelenül is újra fel kell fedeznie azt a gyermekkorától kezdõdõen oly mélyen önmagában rejtőző bizonyosságot, hogy õ is, mint a nagy szentek, dicsõségre született, s – ahogyan írja - „ ez abban fog állni, hogy nagy Szent legyek”! Ugyanakkor Teréz nem kíván illúziókban élni: „Ez a vágy talán vakmerõnek látszik, ha meggondoljuk, mennyire gyönge és tökéletlen voltam s mennyire az vagyok még ma is, hét éves szerzetesi élet után, azonban mégis, mindig ugyanazzal a merész bizalommal érzem, hogy nagy Szent leszek, mivel nem saját érdemeimben bízom, ... hanem Abban remélek, aki beéri majd gyenge erõlködésemmel, ... s Szentté fog tenni engem”.
Teréz már jól ismeri Keresztes Szent János tanításának lényegét ahhoz, hogy ne ragadjon le önmaga valóságánál, s tudja: Isten nem sugallhat megvalósíthatatlan vágyakat! Persze, abban is teljesen bizonyos, hogy saját akaratával nem képes újabb lépéseket tenni. De segítségére jön Isteni Mestere: „ Jézus kedvét leli abban, hogy megmutassa nekem az egyedüli utat, amely az Isteni olvasztókemencéhez vezet, s ez az út a kicsi gyermek ráhagyatkozása, aki félelem nélkül alszik el Atyjának karjaiban”. Céline magával hozott füzeteit lapozgatja, melyekbe nõvére még Guérinéknél kimásolt jó néhány idézetet az Ószövetségbõl (abban az idõben a nõvérek nem olvasgathatták az Ószövetség teljes szövegét). S ebben talál rá Teréz azokra a Szentlélek által sugalmazott szavakra, melyek lelki felfedezésének alapjául szolgálnak: „Aki egészen kicsi, jöjjön hozzám” (Péld. 9,4 ). Felsorol még néhány más idézetet is a Bölcsesség könyvébõl, Izajás prófétától, majd a 49. zsoltár soraival zárja le a megvilágosodásáról írott gondolatokat: „a dicséret és a hála áldozatait mutassátok be Istennek” . „Íme, ez minden, amire Jézus igényt tart részünkrõl” - kommentálja. „Jézus nem kér nagy tetteket, csak ráhagyatkozást és hálát” , „Neki egyáltalán nincs szüksége a mûveinkre, egyesegyedül a szeretetünkre” - ezek a mondatok Teréz lelkiségének alapelveit fejezik ki.
Újat mond Teréz ezzel? Valóban új „találmány” ez a lelki életben, egy a XIX. század végi találmányok sorában? II. János Pál pápa így válaszol erre a kérdésre 1980 június 2-án Lisieux-ben tartott zarándoklata során szentbeszédjében: „Ez az út nem más, mint a legalapvetõbb és legegyetemesebb igazság megerõsítése és megújítása. Hiszen van-e az evangéliumi örömhírnek alapvetõbb és egyetemesebb állítása, minthogy Isten a mi Atyánk és mi az õ gyermekei vagyunk?”
Teréz tehát nem valami újat mond ki, de a lényeget ragadja meg, s életével és tanításával olyan módon fejezi ki, hogy az minden korú és állapotú keresztény számára megvalósíthatóvá teszi az evangélium üzenetének megértését és megélését.
„Az Egyház szívében én leszek a Szeretet”
1896. szeptember 6-án este Teréz elvonul, hogy magánlelkigyakorlatot kezdjen. Másnap emlékezik fogadalma hatodik évfordulójára. Ez az alkalom arra készteti, hogy írásban szóljon Jézushoz, s számba vegye mindazokat a kegyelmeket, melyeket néhány hónapja kapott. Ugyanezen év május 10-én Teréz ugyanis különleges álomban részesült: Jézusról nevezett Anna anyát látta két másik kármelita nõvér kíséretében. Anna anya még a dicsõség szelíd fényében úszó arcát is megmutatta Teréznek, aki megkérdezte tõle: „Ó, Anyám! Könyörgöm, mondja meg nekem, sokáig hagy-e még a Jó Isten engem a földön... Értem jön-e hamarosan?”. A szent gyöngéd mosollyal válaszolta: „Igen, hamarosan... hamarosan...megígérem.”. Anna anya válasza nagy örömmel tölti el Terézt, de egyben elgondolkodásra is készteti: vajon - halálának közeli tudatában - elmondhatja-e, hogy betöltötte, illetve hogy megtalálta küldetését?
Teréz önmagába tekint és kénytelen beismerni, hogy hármas hivatása - hogy Jézus jegyese, kármelita és a lelkek anyja lehet - nem elégíti ki vágyait: még más hivatásokat is érez magában. Érzi a papi hivatást lelkében, meg szeretné világosítani a lelkeket, mint a próféták, a Doktorok és az Apostolok, s szeretne mártírrá lenni. Vágyai lehetetlenségét tapasztalva felüti Szent Pál leveleit, hogy valamilyen választ találjon. A Korintusiakhoz írt elsõ levél 12. és 13. fejezetére esik a tekintete, és túláradó örömmel kiált fel: „...végre megtaláltam a hivatásomat... AZ ÉN HIVATÁSOM A SZERETET!...”.
Mit jelent ez a hivatás, melyre - mint legtökéletesebb és éppen ezért Szent Pál által mindenkinek javasolt <adományra> - valamennyi kereszténynek törekednie kell? Hogya
n lehet ezt megélni? - Elõszöris úgy, hogy a léleknek be kell látnia lelki szegénységét, el kell ismernie kicsiségét: „Én csak gyermek vagyok, gyámoltalan és gyenge...” . De ugyanakkor nem állapodhat meg nyomorúságánál, hanem bizalommal Istenre kell, hogy emelje tekintetét: „éppen gyengeségem tesz elég merésszé ahhoz, hogy a te Szereteted Áldozatául ajánljam fel magam, ó Jézus!”. Vagyis ahhoz, hogy Isten szeretetét viszonozhassuk, elõbb el kell azt fogadni: engedni kell, hogy lehajolhasson „egészen a semmiig”, és tûzzé változtathassa át ezt a semmit! S végezetül - „kicsi gyermekként”- neki is viszonoznia kell a szeretetet olyan módon, ahogyan az a „kicsi gyermek” számára is lehetséges: <virágot hinthet>, s virághintés közben énekelhet. Vagyis – Teréz szavaival - „nem engedek ki a kezembõl egyetlen kis áldozatot, egyetlen tekintetet, egyetlen szót sem és felhasználok minden dolgot, még a legapróbbat is arra, hogy szeretetbõl tegyem”. - Teréz virághintésnek nevezi a szeretetnek apró cselekedeteit, melynek mély teológiai jelentése van (nem egyszerûen jámbor költõi képrõl van itt szó!). A kifejezés a novíciákkal való kedves <játékból> ered: nyári estéken gyakran játszotta velük, hogy a kolostor udvarának közepén álló kereszt felé virágszirmokat dobáltak azzal a céllal, hogy megérintsék velük a Keresztre Feszítettet. Ennek a <játéknak> az volt a mélyebb mondanivalója, hogy a <semmiségek> - ha Krisztushoz érnek, vagyis ha Vele egyesülve végezzük azokat - végtelen értékűekké válnak Jézus és a lelkek örömére!
A Jézusnak írott levele végeztével Teréz egy elõszót szerkeszt irományához, és így juttatja el Szent Szívrõl nevezett Mária nõvérnek (vagyis nővérének - Marie-nak), aki arra kérte õt, hogy fejtse ki elõtte írásban kis útjának tanítását. Ebbõl a kettõs - Jézushoz és Mária nővérhez írott - levélbõl keletkezik Teréz ma ismert Önéletrajzának második része.
Mária nővér - a mi szerencsénkre - nem meri feltételezni, hogy Teréz vágyaival összehasonlítva a sajátjait, méltónak tarthatja magát arra, hogy õ is egyszerűen bizalommal elindulhasson Isten felé a kis nõvére által kitaposott úton. Levelet ír hát Teréznek, kifejezve kétségeit, amire Teréz újabb levéllel válaszol 1896. szeptember 17-én.
„Hogyan is kérdezheti, hogy szabad-e önnek is úgy szeretnie a Jó Istent, mint ahogy én szeretem Õt?” - kezdi válaszának elején Teréz. Bár saját vértanúságra irányuló vágyait nõvére méltán tartja érdemeknek, amellyel Teréz mintegy kiérdemelné Isten különleges szeretetét, de nem látja meg a lényeget, Teréz igazi kincsét, amivel dicsekedhet Isten elõtt: „Hogyan gondolhatja, hogy a vágyaim szeretetemnek bizonyítékai? - Ó, érzem, hogy nem ez az, ami a Jó Istennek tetszik az én lelkemben! Az tetszik neki, hogy látja: örülök annak, hogy kicsi vagyok és szegény, és hogy vakmerõen bízom az Õ irgalmában... Íme, ez az én egyetlen kincsem. S miért ne lehetne, drága Keresztmamám, ez a kincs az öné is?”
Teréz azonban nemcsak Mária nővérét ismerteti meg az általa felfedezett <kis úttal>. A rá bízott novíciákat, de főként két lelki testvérét - akikkel az elöljáró anya kifejezett akaratával levelezéssel tartja a kapcsolatot – is biztatgatja a szeretet és a bizalom ösvényére való rálépésre. A két utóbbi pap illetve papjelölt testvérével Jézus Teréz régi vágyát tetőzte be, sőt szégyenítette meg. Ő ugyanis fiútestvérei korai halála miatt már megvalósíthatatlannak véli, hogy egy paptestvére minden nap megemlékezzék róla az oltárnál. És íme, nem csak az történt, hogy Jézus megadta a kívánt kegyelmet, hanem lélekben egyesített két apostolával is – írja Teréz Önéletrajzában arról a boldogságáról, amelyet mély vágya nem remélt beteljesülése jelent számára. A lelki testvéreivel való kapcsolat tovább mélyíti Teréz buzgóságát, hivatásának apostoli jellegének gyakorlását, és még inkább arra készteti, hogy az általa felismert igazságokat továbbadja másoknak.
„Örülök, hogy meghalhatok, mert érzem, hogy ez a Jó Isten akarata”
Terézt 1896. nagypéntekének éjjelén mély meggyõzõdés tölti el, hogy Jézus halálának évfordulóján hallatja vele elsõ hívó szavát: „Nagypénteken Jézus meg akarta nekem adni a reményt, hogy nem sokára láthatom õt az Égben...”. Vért hány a kifejlõdõ tuberkulózisa következtében, de mégis azt állítja fõnöknõjének, hogy egyáltalán nem szenved, s könyörög, hogy ne tegyenek kivételt neki semmiben.
Egy évvel a betegség elsõ komoly jeleinek jelentkezése után - 1897. áprilisától - egyre nehezebbé válik állapota, amit már nem lehet titkolni a többi nõvér elõtt sem. Délutánra szinte minden nap belázasodik, emésztési gondjai vannak, erõsen köhög, amit semmiféle gyógymóddal nem sikerül csillapítani. Teréz továbbra is felmentések nélkül szeretné folytatni mindennapi munkáját, de már nem teheti meg: a nagymosások sok erõt kívánó alkalmain nem vehet többé részt. Májustól kezdõdõen a közösségi pihenõ órákon sem jelenik meg: „Emlékszem annak a napnak az elõestéjére, amitõl kezdve többé nem járt le közénk a rekreációra. Amikor belépett a terembe, láztól égve és gyengeségtõl botorkáló léptekkel, odajött mellém, a sarkára ült és halkan odasúgta: < Idejövök magához, mert nincs erõm, hogy valakivel is beszélgessek; arra szeretném kérni, hogy tegyen úgy, mintha velem beszélgetne, mert így a többiek békét hagynak majd nekem. Bevallom, nagyon beteg vagyok, de nem akarom, hogy mások is megtudják: Ágnes anyának nagy fájdalmat okoznék vele... Tegnap este egy fél óráig tartott, míg fölértem az emeletre a cellánkig, mivel minden lépcsõfokon meg kellett állnom, hogy erõt gyûjtsek. S amikor végre beléptem a cellánkba, azt hittem, hogy még levetkõzni sem tudok, annyira elhagyott minden erõm. Ha tudná, mennyire tehetetlenné tesz ez a betegség!>”- emlékszik vissza később tanúságtételében Szentháromságról nevezett Mária nõvér.
Mivel a nõvérek Terézt még minden nap látják a kolostor folyosóján, abban reménykednek, hogy a nyári napsugár majd felerõsíti õt. Neki azonban nincsenek illúziói: „Nemsokára a szépséges Mennybe megyek, hozzád... Te rámmosolyogtál életem hajnalán, mosolyogj rám most is... Anyám... itt az este!” - írja Május Királynõjéhez a Miért szeretlek, ó Mária címû utolsóként írott versében.
Júliusra annyira elgyengül, hogy önéletrajzának írása közben már a tollat sem képes megtartani kezében: a 36. oldal után már csak ceruzával tudja folytatni az írást. Néhány nappal késõbb még az is kihull a kezébõl. Ennek ellenére, amikor egy kis idõre erõt érez magában, leveleket ír, leginkább két lelki tetsvérének, s közülük is a fiatalabbiknak - Bellière abbénak -, akitõl szeretne úgy elbúcsúzni, hogy a fiatal papnövendék szívében olyan élő reménység születhessen, mely Teréz halálhírének hallatára nem fog majd elhalványulni, hanem inkább megerősödik.
A július 6. és augusztus 5. közötti idõszakban szinte minden nap vért hány, néha többször is naponta. Augusztus 20-tól kezdõdõen nem bírja ki anélkül, hogy hangosan nyögdécselve viselje fájdalmait. Az augusztus 22-i orvosi vizsgálat a következõket állapította meg: „Nagyon gyenge, mindene fáj, szinte állandóan nyöszörög, köhög, alig tud lélegezni. Amikor beszélni kezd, minden két szó között levegõt kell vennie. Minden este magasra emelkedik a láza, gyakran hány, állandó nyomást érez a szívén, nyelni csak nehezen tud. A beleire is áttevõdött a tuberkulózis.” Annyira lesoványodik, hogy a testén sebek keletkeznek: csontjai átszúrják a bõrét. A fizikai szenvedésektõl azonban lelki fájdalmai sokkal mélyebben érintik: 1896. húsvétjától kezdõen Jézus megérezteti vele, hogy vannak lelkek, akiknek nincs hitük. Önéletrajzában így számol be erről a legmélyebb lelki szenvedéséről: „(Isten) megengedte, hogy lelkemet a legsûrûbb sötétség árassza el és hogy a számomra oly édes Mennyország gondolata most már csak küzdelem és kínszenvedés tárgya legyen... Kellett, hogy ez a megpróbáltatás ne csak néhány napig, néhány hétig tartson, kellett, hogy csak a Jó Isten kijelölte órában érjen véget és... nem jött még el ez az óra...”.
Mindemellett, amikor élete utolsó elõtti napján Gonzágáról nevezett Mária anya megkérdezi tõle: „- Borzalmasan szenved?”, Teréz a következõ választ adja: „ - Nem, Anyám, nem borzalmasan, de nagyon, nagyon... éppen annyira, amennyire el tudom viselni”. Halála napján pedig ezt mondja: „ - Sohasem hittem volna, hogy ennyit lehet szenvedni... De nem bántam meg, hogy átadtam magam a Szeretetnek. Ó, nem bántam meg! Ellenkezõleg!”.
Utolsó szavai is, melyeket Gonzágáról nevezett Mária anyához intéz, a szenvedéseivel kapcsolatosak: „ - Anyám, ez még nem az agónia?... Nem halok meg?...” A fõnöknõ válaszában csak annyit tud mondani, hogy Teréz minden bizonnyal elérkezett földi élete végéhez, de Isten talán még meg akarja hosszabbítani halálküzdelmét néhány órával. Mire Teréz: „- Nos!... Gyerünk!... Gyerünk!... Nem akarnék kevesebb ideig szenvedni...”
Legutolsó szavaival azonban már nem az ágyát körülvevõ nõvérekhez szól. És nem is beszél többé szenvedésrõl: a szívében élő szeretetérõl tesz végsõ tanúságot, amely addig is éltette, s mely boldoggá tette õt legnagyobb fájdalmai közepette is. Legutolsó szavait a kezében lévõ feszületre nézve ejti ki: „- Ó, szeretem!........ Istenem... szeretlek!” Utolsó gesztusa, mely arcán megjelenik, s melyet halála után is megőriz - egy elragadóan szép mosoly lesz. Nővéreit talán arra emlékezteti e mosoly, amit nekik még július 10-én mondott, amikor arról beszélgettek, hogy a halál pillanatában az arc összehúzódik: „Ha velem is ez történik, ne szomorodjanak el, mert ezután már csak mosolyogni fogok”. Számunkra pedig annak anyai mosolya tükröződik benne, Aki „élete hajnalán” mosolygott rá; vagy az Üdvözítőé, Aki megígérte: „Ha majd viszontlátlak titeket, örülni fog szívetek, és örömötöket senki sem veszi el többé tőletek” (Jn 16,22).
Teréz utolsó kimondott szavaihoz érdemes az általa írt utolsó levél szavait is felidézni, melyet lelki testvéréhez - Bellière abbéhoz - címzett, s amely mindössze három sorból áll. Egy - még korábban általa festett - képecskére írta le ceruzával vallomását, melyet Terézre jellemző módon nem önmagáról, hanem az élete folyamán megismert igaz Istenről szól: „Nem félhetek egy olyan Istentõl, aki miattam oly kicsinnyé tette magát... szeretem Őt! ... hisz Ő nem más, mint szeretet és irgalom!”.
FEL