A gyermek Jézusról nevezett (lisieux-i) szent Teréz Szűz és Egyháztanító
I. RÉSZ
1873. január másodikán Alenconban (Franciaország-Normandia) született. 15 évesen lépett a Lisieux-i kármelita zárdába. 1890-ben tett fogadalmat. Alázatos, evangéliumi egyszerűségű és Istenben bízó szerzetes volt. Szavával és példájával ezekre az erényekre tanította az újoncokat is. A lelkek üdvéért és az Egyház terjedéséért ajánlva fel életét 1897. szeptember 30-án halt meg. XI. Piusz pápa 1923-ban boldoggá, 1925-ben pedig szentté avatta, majd ugyanazon év december 14-én a missziók védőszentjévé nyilvánította. II. János Pál pápa pedig 1997. október 19-én egyháztanító címmel tisztelte meg. Október 1-én van az ünnepe.
Kis Szent Teréz élete
„Arra számítok, hogy nem maradok munka nélkül a Mennyben; az a vágyam hogy tovább tevékenykedhessek az Egyházért és a lelkekért”
Szent Terézzel való ismerkedésünket szentünk halála utáni életével kezdjük, mert ez igazolja egész földi életpályáját és tanítását, hogy nem önámítás volt részéről, amikor azt állította: "Nem halok meg, hanem az Életbe lépek". Látszólag «egy lélek történetét» olvassuk Teréz földi vagy földöntúli életén elmélkedve, de általa magával Istennel találkozunk, s Istennek a mi életünkben végzett vagy a halálunk utánra ígért csodáival is szembesülünk. Egy teológiai tanfolyam ez mindnyájunk számára, akik már magunkban hordjuk a Lélek zsengéit és sóhajtozva várjuk a fogadott fiúságot, mert meg vagyunk ugyan váltva, de még reménységben élünk (vö. Róm 8,23-24a). "A hitben élünk ugyanis, nem a szemlélésben” (2 Kor 5,7), s ezért szükségünk van idősebb testvéreinkre, a szentekre, hogy életükkel figyelmeztessenek bennünket az Istentől kapott ígéretek komolyságára.
Megdöbbenve ismerjük fel a Teréz halála utáni eseményekben, hogy az addig egy vidéki kisváros Kármelének ismeretlenségébe temetkezett, fiatalon meghalt lány nagy vágyai teljesülni látszanak: néhány év alatt híre befutja az egész világot. Egy évvel földi élete befejezése után adják ki először nyomtatásban Önéletrajzát. Egy Lisieux-i nővér megjegyzi: "Ugyan mit csinálnak majd vele? Mind a nyakunkon marad majd!" De a fogadtatás megcáfolja ezt a jóslatot: a következő évben újból ki kell nyomtatni a három önéletrajzi iratot, amit minden évben követ egy újabb kiadás. Sőt Teréz halála után 4 évvel már az első fordítás is megjelenik - angolul. 1916-ban vehetik először kézbe a magyar olvasók is a könyvet, mely a fordítások sorrendjében a tizedik.
Az Önéletrajz sikerének ellenére senki sem gondol arra, hogy Terézt egyszer szentté avatják. Az első ilyen felvetésre a következőképpen válaszol a Lisieux-i Kármel priornője 1903-ban: "De akkor mennyi kármelita nővért kellene szentté avatni!" Az illetékes püspök atya pedig így vélekedik az ügyről: "Idő kell hozzá, aztán megfelelő emberek kellenének és hát sok pénz". Egy másik pedig ezt mondja: "Úgyis csak a Martin-nővérek akarnák az egészet!" – (Vagyis Teréz vérszerinti testvérei, akik egyáltalán nem rokonszenveztek a gondolattal.) Jellemző az az eset, amikor a Caen-i vizitációs nővérekhez belépett Léonie tudomására juttatják, hogy megkezdték Teréz boldoggáavatási eljárását: "Teréz?! Valóban nagyon kedves volt. Dehogy szent lenne?! Egyáltalán nem hiszem!" - s még a ruhák terítgetését sem hagyja abba a hír hallatára.
A híveket, a Lisieux-be érkező zarándokokat, azonban nem lehetett megfékezni: a sok csoda hatására egyre többen kérik Teréz közbenjárását, s nem eredménytelenül! 1919-ben az illetékes római kongregáció prefektusa - Vico kardinális - megjegyzi: "Sietnünk kell, ha nem akarjuk, hogy a nép megelőzzön bennünket!" A boldoggáavatási ügy megnyitását üdvözlő X. Piusz pápa pedig így szól az egyik fogadáson: ""Ez az ügy nagyon időszerű! Nagy örömet jelent számomra”. Rekordidő alatt - 16 év leforgása során - végeznek az üggyel: XI. Piusz pápa 1923-ban avatja szentté a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővért, 1925-ben pedig a szentek sorába iktatja. A Szentatya pápasága csillagának nevezi Terézt.
Az új szent azonban hamarosan új címeket is kap: 1927-ben a Missziók Védőszentjének nyilvánítják Xavéri Szent Ferenccel együtt. 1944-ben Franciaország második Védőszentje Jeanne d'Archoz hasonlóan a Boldogságos Szűz után. Mintegy 1700 templom és kápolna van az ő tiszteletére szentelve a világon. Közel 50 szerzetesi kongregáció viseli az ő nevét illetve helyezi mágát az ő pártfogása alá. 1997-ben pedig II. János Pál pápa egyházdoktorrá avatja a huszonnégy évesen elhunyt, különösebb teológiai tanulmányokat nem végző kármelita nővért. Úgy tűnik, hogy ezzel egyik legmerészebb álma is teljesül, melyet így fogalmaz meg Önéletrajzába: "Kicsinységem dacára is éppen úgy szeretném megvilágosítani a lelkeket, mint a Próféták, a Doktorok".
Íme, csak néhány tény annak igazolására, hogy a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővér minden hétköznapisága ellenére egyáltalán nem élt hétköznapi életet. És hogy nemcsak "élt", hanem most is él és tevékenykedik: Isten szeretetét hirdetve az egész világon. Most már joggal ismerhetjük el, hogy igaza volt, amikor azt mondta közvetlenül halála előtt néhány órával: "Nem bántam meg, hogy átadtam magam a Szeretetnek".
„Gyermekkoromtól fogva szenvedtem azért, hogy korábban lehessek Jézusnak adott”
Miután Teréz halála utáni - napjainkig terjedő - életének néhány jelentősebb eseményét megismertük, érdemes megtudnunk valamit az ő földi életének alakulásáról is. Afölött elmélkedve ugyanis a mi saját életünkkel is szembesülhetünk, s talán ugyanahhoz a végső következtetéshez juthatunk, melyet Teréz így fogalmaz meg a 102. zsoltár 8. versét idézve: "Az Úr hozzám mindig könyörületes volt és édességgel teljes... Büntetésben lassú, irgalomban gazdag..."
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a kis Teréz korának nagyon kiváltságos gyermeke: gazdag, szentül élő polgári család ötödik életben maradt gyermekeként születik, akit - mint legkisebbet - elhalmoztak szeretettel, gyöngédséggel. Önéletrajzában írja: "Minden a földön csak mosolygott rám: mindig csak virágra léptem és szerencsés természetem is kellemessé tette életemet". Valóban, Teréz egész életére meghatározó kegyelmeket kapott buzgó szülei és nővérei által. Mindemellett, a kis Teréz nem "szentként" született, s erről őszintén mer vallani visszaemlékezései első oldalain: "Olyan természettel, mint amilyen az enyém is, nagyon elromlottam s talán el is kallódtam volna, ha erkölcstelen szülők nevelnek". Mintha csak Szent Pál apostolt olvasnánk: "Ha dicsekednem kell, gyöngeségemmel dicsekszem..." (2Kor 11, 30).
Isten szeretete megnyilatkozik a bennünket nevelő személyek gyöngédségében, a családi környezet örömében, de meg tud nyilatkozni a szenvedések elviselésében is. Isten Fia a legmélyebb testi és lelki szenvedések közepette fejezte be életét, s valahogy a mi életünket is át-átszövik a kisebb-nagyobb fájdalmak, melyek sokunknál már gyermekkorban kezdődnek. A keresztség szentsége ugyanis nem jelent szenvedéstől mentes életet: "Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Jézus Krisztusra, halálára keresztelkedtünk meg? A keresztség által vele együtt a halálba temetkeztünk... Ha ugyanis halálának hasonlósága által egybenőttünk vele, akkor feltámadásában is úgy leszünk." Róm 6,3-5). A kis Teréz is hamar találkozik életében a szenvedéssel, jóllehet ekkor még nem ismeri fel annak szerepét: "Ekkor még nem gondoltam arra, hogy sokat kell szenvedni ahhoz, hogy az életszentséget elérjük". "A jó Isten nem késlekedett azzal, hogy megtanítson erre": Teréz világra jöttekor még nem tudja felfogni, hogy édesanyja nemcsak őt, hanem egy rákos daganatot is hordoz magában. Mindenesetre annyit tapasztalhat, hogy édesanyja kénytelen egy dajkára bízni táplálását, s ezért 15 hónapos koráig egy, a családi háztól 8 km-re fekvő tanyán növekszik.
A mama betegsége azonban hamarosan elhatalmasodik: miután az orvosok már lemondtak róla, elzarándokol még Lourdes-ba, hogy minden lehetőséget kihasználjon - ahogy fivérének írja egyik levelében: "ugyan nem gyógyultam meg, sőt, súlyosbodott az állapotom, de nem bántam meg, hogy elmentem, legalább semmi szemrehányást nem tehetek magamnak, ha nem gyógyulok meg". A négy és féléves Teréznek is észre kell vennie az emberi élet korlátait, a mama napról-napra halványabb arcát és a szenvedés kilátástalannak tűnő szomorúságát, amit soha többé nem tud elfelejteni: "Drága édesanyánk betegségének minden részlete él még a szívemben, főleg utolsó földi heteire emlékszem: Céline és én olyanok voltunk, mint két szegény kis száműzött". "Az utolsó kenet megható szertartása is lelkembe vésődött; ma is látom még a helyemet, ott, Céline mellett, születési rang szerint sorakoztunk mind az öten és szegény Édesapánk is ott volt, zokogott...".
Jellemző azonban Terézre, hogy Önéletrajzában közvetlenül e fájdalmas sorok után egy 15 évvel későbbi élményét is leírja, mintha csak ezt mondaná: nehogy azt higgyétek, hogy ekkor fogtam fel először az élet igazi valóságát, vagyis hogy milyen csalóka és szomorú is valójában. Nem! Az igazi valóságot csak a hit szemeivel látó ember foghatja fel: "ugyanannak a kis Teréznek nyíltak tágra a szemei!" - írja Önéletrajzában. A hívő ember világában a földi öröm és a szenvedés mellett a földöntúli boldogság reménye is helyet kap, amely minden fájdalmon képes felülemelkedni.
FEL