Második rész - Lisieux-i Szent Teréz - Zenta

II. RÉSZ

„Ebben az időben léptem életem második szakaszába, amely a három közül a legfájdalmasabb volt”

A mama halála után Lisieux-be költözik a család, s ezzel Teréz élete megváltozik: „ebben az időben léptem életem második szakaszába, amely a három közül a legfájdalmasabb volt... Ez a korszak négy és fél éves koromtól tizennégy éves koromig terjed, mikoris visszakaptam gyermekkori természetemet.”. Első olvasásra úgy tűnik, mintha Teréz ezzel azt akarná állítani, hogy négy és fél éves korától kezdve közel tíz éven át lelkileg semmit sem fejlődött, sőt, visszaesett, vagyis egyszerűen mondva - a „sors játékának köszönhetően” - tíz év elfecsérlődött az életéből. Teréz tehát, mielőtt elkezdené mesélni megtérését és „az óriás pályafutását”, néhány oldalon keresztül emlékeztetni akarna arra, hogy a „balszerencse” az ő életéből sem hiányzott, de ennek ellenére egyszer mégis elérkezett az a pillanat, amikor ismét lábra állott és ott folytathatta boldog életét, ahol négy és fél évesen abbahagyta?

Nos, minden bizonnyal téves úton járnánk, ha e szerint a gondolkodásmód szerint olvasnánk Teréz életét. Ezek az oldalak ugyanis - tele értelmetlennek látszó, az orvosokat-hozzátartozókat tanácstalanságra késztető szenvedésekkel - azt mesélik el, hogyan születik meg egy „lelki óriás”. Jézus szavaival élve úgy is mondhatnánk, hogy Teréz megtapasztalja életében a számára egyik legfontosabb evangéliumi igazságot: „Mindazt, aki felmagasztalja magát, megalázzák; aki pedig megalázza magát, felmagasztalják”(Mt 23,12). Nem arról van szó, hogy Isten örömét lelné teremtményei szenvedésében, s ezért Teréztől is megirigyelte volna a boldog gyermekkort, amikor – az ő szavaival - „minden a földön csak mosolygott rám”, hanem arról, amit Teréz így fogalmaz meg éppen élete olyannyira örömteljes éveinek leírása után: „gyermekkoromtól fogva kellett szenvednem azért, hogy korábban lehessek Jézusnak adott”. Vagyis ahhoz, hogy egészen Jézusé lehessünk, hogy teljesen az Ő akaratába simulhassunk bele, fel kell ismernünk az ember és Isten közötti barátságra való törekvés feltételét: hogy <csak> megváltásra szoruló teremtmények vagyunk, és Ő a mi Teremtőnk, Urunk és Mindenünk, aki szabadon rendelkezik velünk. Ez a felismerés nem felhőtlen, minden nehézségtől mentes életforma során következik be, hanem akkor, amikor - emberi szemmel nézve - jogos igényeink sem nyernek kielégülést (például a mama hiánya Teréz életében), s mégis arra vagyunk késztetve, hogy - a könnyek között megtapasztalt belső vagy külső fogyatékosságaink ellenére - ki merjük mondani Avilai Szent Teréz szavaival: Isten egyedül elég! Tehát, lehetünk boldogok így is, a hiányosságokkal együtt is, mert életünk legfőbb örömét semmi és senki el nem veheti tőlünk: „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35). Ezt a felismerést, illetve a felismerést követő új élet kezdetét nevezhetjük megtérésnek, mellyel megszabadulunk önmagunktól (nem feltétlenül emberi hibáinktól, fogyatékosságainktól, hanem a miattuk való aggodalmainktól - hisz szeretnek így is!), hogy már ne magunknak, hanem Krisztusnak éljünk (vö. Róm 14, 8).

Teréz elvesztette a mamát, s bár Pauline nővére karjaiba veti magát, hogy ezentúl ő helyettesítse a számára legdrágábbat, de érzékeny lelke elárulja, hogy megtört Teréznek az élet szépségébe vetett bizalma: „szerencsés természetem teljesen megváltozott; én, az élénk, a nyíltszívű, félénkké és csendessé lettem s a végletekig érzékennyé...” , jóllehet „szüntelenül a legszeretőbb gyöngédség vett körül”. Isten azonban nem elégszik meg ennyivel: a pótmamát is <elveszi> Teréztől, amikor Pauline Teréz számára váratlanul a Kármelbe lép. „Egy pillanat alatt átértettem, hogy mi az élet, eddig nem láttam, hogy ennyire szomorú, de most teljes realitásában mutatkozott meg előttem; láttam, hogy egyetlen szenvedés és egyetlen, szakadatlan elválás az egész”. „Csak úgy omlottak keserű könnyeim, mert nem értettem még az áldozat örömét” – írja Teréz a kényszerű lemondások fájdalmáról (uo.). Isten azonban nem valakitől akarja megfosztani Terézt (igazolja ezt az a tény is, hogy az „egyedül Jézusért” és nem nővérei miatt Kármelbe lépő Teréz három nővérével élhet majd ott együtt és hogy Pauline - Ágnes anya néven - Teréz közösségbeli anyja lesz egy időben). Isten nem megfosztani akarja Terézt, hanem Önmagát szeretné adni neki, de ehhez előbb megtisztítja ezt a gyermeket azoktól a teremtmények iránti ragaszkodásoktól, akiktől Teréz - emberi gondolkodás szerint teljesen jogosan - szeretetéhsége kielégítését várja. Isten nem engedi meg Teréznek, hogy ne EGYEDÜL ŐBENNE keresse élete értelmét (ehhez persze nincs arra szükség, hogy minden számára kedves személytől megfossza őt, vagyis a papától vagy Céline-től is; elégséges az, hogy Teréz már senkihez nem kíván ragaszkodni). Teréz emberi természete - teljesen érthető módon - lázad az emberi szeretet eme megnyirbálása ellen testi-lelki betegségeivel, hisz a hitben nem lévén még kellőképpen megerősödve, alapvető szeretetigénye teljesülésétől látja megfosztva önmagát.
„Miután már nem lehetett bizalmasom (a földön), az Egek felé fordultam”

Teréz első nagy felismerése akkor következik be, amikor csodálatosan meggyógyul a „Szent Szűz Csodás Szobra” felé irányuló mosolyát látva. A mamát hívogatván nem ismeri fel második pótmamáját - Marie-t -, s ezért, mivel „nem talált semmilyen segítséget a földön, a szegény kis Teréz Égi Édesanyja felé fordult, s tiszta szívéből imádkozott, hogy könyörüljön meg rajta végre”. Íme, az első nagy jel Teréz számára: honnét várhatja a segítséget. Isten irgalmas szeretete elsőként az Égi Édesanya alakjában jelentkezik, amelyet követ még jó néhány másik kegyelem, míg Teréz végül odáig jut, hogy visszakapja <gyermekkori természetét>.

Addig azonban még hosszú az út. Az <elrejtett kincsre> (Mt 13,44) nem könnyű rátalálni: a léleknek előbb vállalnia kell azt a fájdalmas köztes állapotot, melyben egyáltalán nincs birtoka, s ráadásul még az öröm helyett is csak a lemondás fájdalmát tapasztalhatja. Teréz öröme is fokozatosan teljesedik ki, kifosztott szívvel várakozik a szívébe áramló szeretetre, mint legértékesebb kincsre, s arra a szükségletre, hogy elfelejtse önmagát, azért, hogy örömet szerezzen, s hogy így találja meg igazi boldogságát. Különböző kegyelmek jelzik azt az utat, amelyet Teréz megtesz a sötétség, a teljes kiüresedettség állapotától a világosság és a szeretet szívében aratott győzelméig.

„A szegény kis Teréznek”, aki „nem talált semmilyen segítséget a földön” Isten tehát egy anya arcában mutatja meg először irgalmát. A „Szent Szűz elragadó arcában” Jézus saját anyját adja Teréznek, hogy minden fájdalma elcsituljon. „ Ó, gondoltam, a Szent Szűz rám mosolygott, milyen boldog vagyok...” — írja le Teréz élményét, melyet haláláig ott őriz majd szívében, hogy abból újabb és újabb „mosolyok”, az Isten szeretetébe vetett hit újabb bizonyságai szülessenek. A kegyelmet azonban lelki kín is kíséri, megőrizve őt attól, hogy hiú gondolata támadjon, s önszeretete növekedjen, bezárkózásra kényszerítve őt Isten szeretete előtt, amely ettől sokkal többel akarja őt még elhalmozni.

A Szent Szűz által kapott kegyelmeket újabbak követik: megérti, hogy dicsőségre született, de azt is, hogy dicsősége nem fog feltárulni halandó szemek előtt. Ezt a kegyelmet – írja - „mindig úgy tekintettem, mint életem legnagyobbjainak egyikét”.

Beiratkozik a Szent Szűz társulatába, ahol - vallomása szerint - „egyedül, nagyon egyedül éreztem magam”. Ez az egyedüllét még inkább kiteljesedik akkor, amikor nővére - Mária, lelke egyetlen támasza - is a Kármelbe lép.

„Mikor Mária belépett a Kármelbe, még nagyon aggályos voltam. Miután ő már nem lehetett bizalmasom, az Egek felé fordultam.” - Mennyire összetartozik kiüresedés-betöltés, lemondás-kegyelem mindnyájunk életében! Mária elmenetele hamarosan újabb tapasztalatot nyújt Teréznek Isten szeretetéről: „a felelet nem késett... s én megértettem, hogy ha a földön szeretnének (elhunyt testvéreim), akkor hát az Égben is szeretnek”.

Teréz aggályai eltűnnek, marad azonban túlérzékenysége, amelyet Jézus karácsony éjjelén gyógyít be szeretetével. Nehogy azt higgyük, hogy Teréznek ezentúl nincsenek gondjai önmagával, mert megtérése után írja: „ha a legnagyobb lépést meg is tettem, maradt még éppen elég olyan dolog, amit el kellett hagynom”. Mindenesetre Teréz el tudja már hinni, hogy Isten minden körülmények között, a teremtmények szeretetétől függetlenül szereti őt, s ez megadja számára a lehetőséget, hogy megkezdje „az óriás pályafutását”.

Íme, Isten kegyelme hogyan győz az ember gyengeségein. „Ez nem azért volt, mintha megérdemeltem volna” – vallja róla. Ez azért van, mert Teréz megkezdi az általa később felfedezett „kis út” járását: nem takargathatja nyomorúságait, hanem egyre nagyobb bizalommal Isten elé viszi teremtményi mivoltát - betegségeit, félelmeit, kielégületlenségeit, s Jézus szeretete előtt nem fél megtapasztalni, hogy „nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek” (Mt 9,12).
„Az Isteni hívás annyira sürgetett, hogy ha lángokon kellett volna átmennem, azt is megtettem volna…”

A megtérés egyik következménye, hogy jobban halljuk Isten hívásait, mint bármikor annak elõtte életünk folyamán. Teréz is megtapasztalja ezt az igazságot: „az Isteni hívás annyira sürgetett, hogy ha lángokon kellett volna átmennem, azt is megtettem volna, csakhogy Jézushoz hû legyek...”. Íme, a magyarázat: Teréz azért szeretne kármelita nõvér lenni, hogy Jézushoz hû lehessen! Megtérésünk után a korábbinál nagyobb erővel tölt el minket a meggyőződés, hogy Isten személyre szóló küldetést adott nekünk, mely – bár különböző hivatásra, de – mindig lényegében ugyanarra hív: hûségesnek lenni Jézushoz, s a szeretet hálájából fakadó tettekkel bizonyítani szeretetünket Istennek és testvéreinknek.

Ez pedig nem bizonyul könnyebbnek, mint maga a megtérés! Isten próbák elé helyez, hogy még több hitre, reményre, szeretetre serkentsen bennünket illetve, hogy még jobban elmélyítse ezeket a már meglévő erényeinket. „Ha nem lett volna hivatásom, már kezdetben megtorpantam volna, mert mihelyt Jézus hívására felelni kezdtem, azonnal akadályokba ütköztem”.

Elõször a Papát kell meggyõznie arról, hogy Teréz 15 évesen a Kármelbe léphessen. Az izgalom nehézségein keresztül emelkedett Teréz könnyedén elnyeri bátorsága gyümölcsét. A nagybácsi azonban már nem ilyen könnyű eset: kijelenti, hogy egy csoda kellene ahhoz, hogy Teréz elmenetele mellett döntsön. S a <csoda> megtörténik, mármint a nagybácsi megváltoztatja véleményét, de elõtte Isten „nagyon fájó szenvedést akart rám bocsátani, ami három napig tartott”. A Kármel Elöljárója jelenti a következõ akadályt, jóllehet „ már azt hittem, hamarosan megérkezem az áldott partra”. Az Elöljáró Atya nem engedélyezi Teréz belépését 21 éves kora elõtt! „Könnyek között jöttem el a presbitériumból” – vallja Teréz.

Így kénytelen a Püspök Atyához fordulnia kérésével, jóllehet „a Jó Istennek egészen különös kegyelme kellet ahhoz, hogy nagy félénkségemet le tudjam gyõzni”. De minden válasz nélkül kell hazatérnie: „Ó, mennyire fájt!... Úgy látszott, hogy a jövõm egyszersmindenkorra kettétörött... lelkem elmerült a keserûségben, de a békességben is, hiszen csak Isten akaratát kerestem...”. Nem marad más hátra: Teréz a Szentatyához fordul, de tőle is csak a következõ szavakat hallja: „Ugyan... Ugyan... Akkor fogsz belépni, ha a Jó Isten is úgy akarja!...”.

Nem eredmény nélküli tapasztalatok ezek. Teréz óriási felfedezésre tesz szert: „Minden akadály ellenére, az, amit a Jó Isten akart, beteljesedett, Nem engedte meg a teremtményeknek, hogy azt tegyenek, amit akarnak, hanem az Õ és csakis az Õ akaratát...”. A teremtmény (Teréz) akarata nem teljesül, de a belépést megtagadó teremtményeké (elöljáróké) sem: Teréz beléphet, de nem akkor és úgy, amint szeretne. „Ez a megpróbáltatás igen nagy volt a hitem számára, de Õ, akinek a szíve még álmában is virraszt, megértette velem, hogy azoknak, akiknek a hite egyenlõ nagyságú egy mustármaggal, megadja a csodát és áthelyezi a hegyeket, hogy az annyira kicsiny hitet megerõsítse, de bizalmasai, Édesanyja számára nem tesz csodákat addig, amíg hitüket próbára nem tette”.

Isten féltékeny talán a saját hatalmára, vagy rettentõen precíz az általa megszabott tervekben, s ezért nem engedi, hogy a teremtményeibe Õáltala beoltott (s közben talán egy picit <földhözragadttá> vált ) vágyak nehézségek nélkül - azaz csodával határos módon - teljesülhessenek?!

Nem, ez nem vallana a mi önmagát értünk feláldozni kész Istenünk szeretetére! Õ csak azért tarthat vissza valamit, hogy általa még többet adhasson, hogy megtehesse az igazi csodát, amely egy alkalmatlan teremtményt alkalmassá tesz arra, hogy ne a saját akaratát követtesse Istennel, hanem hogy õ kövesse Isten akaratát élete minden mozzanatában. Az igazi csoda ugyanis az, hogy a teremtmény istenivé (Istenhez hasonlóvá) lesz: elfeledkezve önmagáról csak a Másik örömét keresi – vagyis megtanul szeretni!
„Első lépéseim több tövisre, mint rózsára találtak!”

Teréz vágya teljesül: 15 évesen a Kármelbe léphet! Nagyon boldog lehet - szinte látjuk lelki szemeinkkel ezt a fiatal lányt, aki megtapasztalhatta, hogy Isten nem azért támaszt kielégíthetetlennek tűnõ vágyakat bennünk, hogy azokat soha ne teljesítse. De a keresztény örömébe - legalábbis földi élete során - mindig jut egy „kicsi” a fájdalomból is: hogy örömünk valóban „teljes” legyen, azaz semmi se hiányozzék belõle!

„Ó, micsoda pillanat! Csak, ha átéltük, tudhatjuk meg, hogy mit jelent...” - Teréz eme szavai sokat sejtetõen hangzanak, árulkodnak örömrõl, de egyben mély fájdalomról is. „Jézus megérttette velem, hogy a kereszt által akar lelkeket adni nekem” – írja később.

Teréz Önéletrajzából nem derül ki, hogy amikor átlépi a Kármel küszöbét, az õt mindvégig elutasító elöljáró atya a következõ szavakkal üdvözli a nõvérek elõtt: „Íme, tisztelendõ Anyák, elénekelhetik a Te Deum-ot! Mint a püspök úr megbízottja, bemutatom önöknek ezt a 15 éves gyermeket, akinek a belépését óhajtották. Kívánom, hogy ne csalódjanak benne, de figyelmeztetetm is önöket, hogy ez esetben egyedül az önöké a felelosség!”

Persze, nemcsak Teréznek kell átéreznie az áldozat fájdalmát, hanem az õt szeretõknek is. A Papa így ír barátainak legkisebb lánya belépése után: „Az én kis Királynőm tegnap belépett a Kármelbe. Csak Isten kívánhat ekkora áldozatot. De Ő annyira mellettem van, hogy, ha könnyeim folynak is, a szívem túlárad az örömtől.”

A Kármelrõl is tudnunk kell valamit, ahová Teréz belép. „Kicsi és szegény” - így jellemzi Mária nõvére egyik levelében. Közel fél évszázaddal Teréz belépése elõtt alapították, s az alapító tagok közül még él az akkor már 4 éve súlyosan beteg Genovéva nõvér, egy „szent” - ahogy Teréz jellemzi. Huszonhat szerzetesnõ tagja a közösségnek. Akkori fõnöknõjük - Gonzágáról nevezett Mária anya - 54 éves; oly sokat köszönhet neki Teréz a belépéséért folytatott küzdelemben! A novíciamesternõ az akkor 43 éves Angyalokról nevezett Mária nõvér. Három novícia fogadja a fiatal jelöltet: egy 48 éves „nagyon szent”, Teréz Mária nõvére és egy 23 éves „szegény, értelem nélküli teremtés” - Ágnes anya jellemzése szerint.

Teréz fiatal kora ellenére is tanulmányaival és világlátottságával a legműveltebbek egyike a közösségben.

A napirendben napi kétszeri étkezés (délelõtt 10-kor és este 6-kor), az étkezések után 1-1 óra közösen beszélgetéssel eltöltött idõ, 6 óra kórusima, 5 óra kézi munka kap helyet. Húst soha nem esznek a nõvérek, s télen egyetlen fûtött helyiség van az egész kolostorban. Nem könnyű életforma egy ilyen fiatal lánykának, mint Teréz! Ami azonban számára az igazi nehézséget jelenti , hogy előzőleg otthon még egy varrótűt sem vett a kezébe, s így bõven kijut neki a folytonos javítgatásokból. Tapasztalatlansága mellett lassúnak is bizonyul. A kórusima sem jelenthet neki túl nagy vigasztalást: hisz latinul végzik a nõvérek! Mindemellett Teréz öröme nem illan el: boldogságom „nem volt tiszavirágéletű, nem kellett elröppennie az első napok illúzióival. Illúzióim - a Jó Isten megadta ezt a kegyelmet - EGYÁLTALÁN nem voltak, mikor a Kármelbe léptem;... semmiféle áldozaton nem csodálkoztam.”

Teréz nagy nehézségei közé tartozik szerzetesi élete elején, hogy - nem lévén hozzászokva - nem tud beszélni belsõ életérõl. „Igen nehezemre esett a lelkemet kitárnom”- emlékszik vissza az életgyónását meghallgató Pichon atya elõtti élményére, „azonban mégis életgyónást végeztem”. A rendkívüli erõfeszítés azonban meghozza gyümölcsét: a legvigasztalóbb szavakat hallja majd viszonzásul, melyek megszüntetik eddigi kétségeit afölött, hogy nem bántotta-e meg Istent halálos bűnökkel élete során (amelyek valósággal megbéklyózhatták lelkét a kor szigorú, egyedül Isten igazságosságát középpontba állító lelkiségével). Az atya másik fontos kijelentése pedig felfedezteti Terézzel igazi lelkivezetõjét, Aki eddig is szíve bensőjéből vonzotta őt: „Gyermekem, a Mi Urunk legyen mindig az ön főnöke és újoncmestere”. - Micsoda megnyugvás a lelkiismeret békéje! Isten valóban komoly áldozatok, lemondások elé állíthat bennünket. De már e földi élet során a százszoros jutalom örömét tapasztaltatja meg azzal, aki nagylelkűen válaszol Isten hívó szavára. (Mk 10,28-31)
„Milyen édes is volt a mi nagy megpróbáltatásunk, hiszen mindegyikünk szívét csak a szeretet és a hála sóhajai hagyták el!”

Teréz immár a Kármel kertjében nyílik. Egyáltalán nem gondtalanul! Hisz övéi és a világ sorsát a megszokottnál jóval érzékenyebben hordja a szívén egy kármelita nõvér, mint a világban és családjukban élõk. Még Teréz belépése után néhány hónappal kitör az elsõ pánik a Martin-nõvérek között: a Papa egy nyári éjszaka nyomtalanul eltûnt otthonról! Csak egy távirat érkezik Le Havre-ból, amiben a Papa pénzt kér lányaitól. A táviraton nincs cím. Céline mégis útnak indul, s három napi keresés után megtalálja édesapját egy postahivatalban ülve. A Papa néhány szót ismételget folyton: magányba vonulni, remetének menni! - A városban azt beszélik, hogy legkisebb lánya Kármelbe lépése váltotta ki nála ezt a sokkot, hisz annyira szerette kis Terézét!

Vajon milyen hatást gyakorol mindez Terézre? - Fájdalommal tapasztalhatja tehetetlenségét: amikor életében elõször adódna alkalom arra, hogy segíthetné hõn szeretett apját, semmit nem tud érte tenni! Azaz mégsem: mert imádkozhat érte! De az imádság sem <megy> neki: teljes lelki szárazság uralkodik el lelkén. Mindazonáltal, amikor mesternõje egyik este meglátogatja a cellájában, Teréz ezt a választ adja: „Nagyon szenvedek, de úgy érzem, még nagyobb megpróbáltatásokat is el tudnék még viselni.”

Teréz - a Kármel elõírásai szerint - októberben ölthetné fel a szerzetesi ruhát, azonban várnia kell: a püspök atya nem ér rá, Papája visszaesik betegségébe. Ráadásul lelkiatyjától is búcsút kell vennie, mert ő Kanadába utazik. S ennek ellenére még Teréz vigasztalja az ugyancsak a lelkiatyját sirató Céline-t, amikor levelében ezt írja neki vigaszul: „Jézus velünk maradt!”.

FEL